Johun Vanthree
Nov 21, 2012 17:32:42 GMT 1
Post by Johun Vanthree on Nov 21, 2012 17:32:42 GMT 1
Johun Vanthree
Faj: Ember
Nem: Férfi
Születési hely: Coruscant
Születési dátum: Y.E. 41.
Életkor: 52 standard év
Kaszt: Politikus
Foglalkozás: Szenátor, üzletember
- Emerido szenátusi képviselõje
- Az Althara Konzorcium elnökségének tagja
Családi állapot: Nõs, két gyermeke van
Belsõ tulajdonságok: Jó kedélyû ember, aki szívesen beszélget, noha tudja, kinek, mikor, és éppen hol mit mondhat. Társaságkedvelõ, de nem szeret túlságosan a középpontban lenni. Ha kell, a háttérben marad, és meghúzódik. Az üzleti életben roppantmód sunyi, és ravasz tud lenni, ha alkalmi ellenfelei rákényszerítik. Elõszeretettel manipulálja úgy a szálakat, hogy az számára kedvezõ legyen. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem érdekli semmi és senki, de a szerettein kívül mindenki mást kész a sárba tiporni, ha érdeke éppen úgy kívánja. Egyesek szerint rossz tulajdonsága a non-humanoid létformákkal szemben érzett negatív felfogása, melyet egy szóval úgy nevezünk: rasszizmus. Ez a tulajdonság bizonyára a birodalmi idõkben ivódott belé, és a mai napig szilárdan tartja magát. Mindig két lábbal a földön jár, igyekszik egy adott témát a lehetõ legtöbb szempont alapján megvizsgálni, jobb szereti átlátni a dolgokat részletesen, mintsem csak úgy belekapni a közepébe. Realista hozzáállása sokak körében kedveltté tette. Szópárbajok esetén vigyázni kell vele: a szavak mesteri szinten való mûvelõje. Olvasottsága, intelligenciája roppant magas mértéket képvisel. Szeret egy lépéssel mindig mások elõtt járni. A számára idegenekkel szembeni hûvös, néha mogorva magatartása akár veszélyes szándékokat is hordozhat magában. Kimért stílusa arisztokrata jellemvonásokat kölcsönöz.
Külsõ megjelenés: Se nem túl fiatalos, se nem túl öreg, nyugodt szívvel mondhatni, korának pont ideális összképét ábrázoló küllemmel rendelkezik. Igyekszik egészséges életet élni, rendszeresen sportol, már amennyire ideje engedi. Hajszíne sötétbarna, jól fésült hullámos tincsei oldalt már itt-ott õszülni látszanak. Átlagos magasságú embernek mondható a maga száznyolcvannégy centiméterével, és a hozzá arányosan párosuló nyolcvanhárom kilogrammjával. Szeme színe barna, tekintete a bölcsesség, a tudás, és a megnyugvás elegyét hordozza magában. Határozott énje általában kirajzolódik arcára, aki találkozik vele, szigorúbb emberre számítana, mint amilyen valójában. Minden reggel borotválkozik, az arcszõrzet valahogy nem az õ zsánere. Öltözködését illetõen sem tûnik ki túlságosan a politikai elit átlagából, a maga egyszerû, de jól festõ, természetesen márkás öltönyében még így, ötven felett is jó képû úriember benyomását kelti a legtöbb ember szemében.
Politikai nézetek: Legfõbb erénye a retorika magas szintû mûvelése, és a meggyõzõ képesség. Kedvét leli a korrupcióban kobakig süllyedt demokratikus államberendezkedésben, hiszen olyannyira jól tud lavírozni ebben a "fertõben", hogy dolgai mindig kedvezõen alakulnak. Mint Emerido szenátora, megpróbálja szem elõtt tartani képviselt bolygójának érdekeit is, de mesterkedései alkalmával igyekszik úgy kovácsolni az események sûrû láncolatát, hogy elsõsorban õ, illetve az általa képviselt cég, az Althara járjon jól. Fõleg az lebeg lelki szemei elõtt, hogy valamilyen úton-módon, de saját hasznot húzzon a galaktikus politikai hadszíntéren folyó csatározásokból, illetve korábbi életszakaszaiból származó hírnevét arra használja fel, hogy jövedelmezõ paktumokat kössön az Althara Konzorcium számára, ha erre lehetõség adatik, s az elnökség is áldását adja rá. A közvélemény elõtt kitûnõ imázzsal rendelkezik, minden áron próbálja elkerülni, hogy a civilek által belé fektetett bizalom, és szeretet, amely rajongói okán gyakorta körülveszi, mit sem csappanjon erejébõl. Ezáltal kisebb befolyással, jobban mondva ütõkártyával rendelkezik. Nem egyszer szerzett jó pontot az embereknél jótékonysági akcióival.
Egy szenátor élete
A Régi Köztársaság akkor még tündöklõ gigantikus városplanétáján egyben fõvárosában, Coruscant-on születtem a yavini csatát megelõzõen mintegy negyvenegy esztendõvel. Szüleim úgy tartották, már korai gyermekkoromban kiderült rólam a mûvészetek iránti fogékonyságom, ennek késõbb az lett a következménye, hogy véleményem szerint teljesen feleslegesen jártam délutáni elfoglaltságokra különbözõ képességfejlesztési okokból, különbözõ magántanárakhoz. Mivel édesapám gazdag embernek számított a bolygón, hiszen ugyanoly sikerrel vezette a több generációval azelõtt alapított családi vállalkozást, a Vanthree Galactica Corporationt, rövidebb, és ismertebb nevén a V.T.G.C.-t, anyagi problémák szóba sem jöhettek. Egy elõkelõ városnegyedben laktunk, több emeletes apartmanházban egy luxus felhõkarcoló belsejében. Életünket átszõtte a pompa, és a dúsgazdag életmód. Valahogy mégsem tudtam ehhez hozzászokni sohasem, és mint késõbb kiderült, ez egy merõben jó tulajdonságomnak számított: ha kellett, megéltem én a jég hátán is, noha az is tény, hogy szerencsére mindeddig ennyire rossz helyzetbe nem kellett kerülnöm. Édesanyám jogi tanácsadóként dolgozott mindaddig, míg a házaspár elsõ szülött gyermeke, azaz jómagam meg nem született. Innentõl kezdve felhagyott a munkával, és minden erejével az én nevelésemre koncentrált. Dadus, és egyéb hasonló szóba sem jöhetett. Gazdagok voltunk igaz, de az alapvetõ családi értékek nem vesztek oda az anyagi javak térnyerésével.
Ennek ellenére végül fizetõs iskolába kerültem, mikor legelsõ tanulmányaimat megkezdhettem hét éves koromban. Felsõ tagozatosként már játékos, pajkos, barátságos, vicces témájú néhány strófából álló verses költeményt, pici novellakezdeményezéseket írtam. Utóbbiból több vázlatszerû projekt maradt kidolgozatlanul, melyek elsõre csak egy ostoba kis kölyök fantáziadús elmélkedésének papírra vetett ábrázolatai voltak ezek ebben az idõszakban, ám mint késõbb kiderült, annál sokkal többet jelentettek. Tanáraim azt mondták, az ifjú Johun intelligenciája kortársaival szemben már most szembetûnõ, ráadásul többször dicséretben részesítettek a dolgokhoz való érettebb hozzáállásom miatt is. Ezek a tulajdonságok késõbb persze teljes mértékében kiforrtak, melynek írói, költõi sikereimet is köszönhettem. Általános iskolai tanulmányaimat kitûnõ eredményekkel zártam, ez pedig azt jelentette, hogy az általam kiválasztott elõkelõ múlttal, és jelennel rendelkezõ gimnázium humán tagozatára is felvételt nyertem. A négy esztendõs tanulás roppantmód ínyemre volt: nem csak nagyszerû közösség, családias hangulat jellemezte az osztályunkat, hanem hihetetlen összetartóak, jó barátok voltak annak tagjai. Bátran fordulhatott bárki a másikhoz egy-egy kisebb-nagyobb problémájával, mindig igyekezett segíteni mindenki az épp bajba kerülõ illetõn. Na persze, a diákhülyeségért nekünk sem kellett a szomszédba mennünk: voltunk mi annyi, de annyi viccnek, humornak a kitalálója.
Ezekben az években ismertem meg egy gyönyörû lányt, egészen pontosan egy osztálytársam személyében, aki elsõ igazán valamire való kritikusom volt, ha szabad ezt mondanom. Hasonló háttérrel rendelkeztünk, beszélgetéseink során egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre inkább ráhangolódtunk a másikra, kezdtük kiismerni egymás gondolatait, megnyilvánulásait, s annak lehetséges okait. Sok mindenben egyezett a véleményünk, így érthetõ, ha közös témáink száma már-már megszámlálhatatlan mennyiségbe csapott át. Bármirõl eltudtunk beszélgetni, bármikor megtudtam õt nevettetni, aztán egyszer csak egy osztálytársam szájából elhangzott egy kósza félmondat: õk annyira összeillenek... na nekem ez aztán olaj volt a tûzre! Akkor született meg elsõ komoly témájú, és hangvételû versem, melyet soha, sehol sem publikáltam, csak neki mutattam meg, csak õ olvashatta el. Mert neki íródott. Neki szólt. A tartalmát szívem közepébõl írtam, s izgalomtól túlfûtötten mutattam meg neki. Természetesen tudta, hogy milyen hobbikat ûzök szabadidõmben, így errõl az írói vénámról is volt tudomása. Azt viszont valószínûleg álmaiban sem gondolta volna, hogy ezt egyszer pont miatta fogom kiaknázni. Pedig így történt. A reakciója? Õszinte dicséret, elismerés, egyben egyfajta döbbenet. Döbbenet, hogy egy tinédzser srác, amely akkoriban voltam (hogy repül az idõ...) hogyan lehet képes ilyesmire. Alig vártam már, hogy rákérdezzen, kinek írtam, mert éreztem, egyszerûen éreztem, hogy meg fogja tenni. Elvégre, az emberi kíváncsiság már csak ilyen.
A lánnyal, ha nem is rögtön, de egy éven belül összejöttünk, és majd tíz éven keresztül voltunk együtt. Életem legboldogabb idõszaka volt ez, melyre mindmáig szívesen emlékszem vissza. Kapcsolatunknak igazából mai napig sem tudom, mi vetett véget. Hogy én, és a részemrõl táplált szeretet hiánya nem, abban biztos vagyok. És úgy gondolom, hogy õ is ugyanúgy szeretett, még mindig. Talán az lehetett a probléma, hogy õ még mindig élvezte a szabadságot, mikor én már elkezdtem játszadozni a házasság, a család gondolatával. Õ erre valahogy még nem volt felkészült, és én ezt meg is tudtam volna érteni, sõt mi több, eszembe sem jutott volna erõltetni, mert szerettem. De alkalmam sem volt tõle elbúcsúzni. Olyan gyorsan történt minden, reggel elváltunk, s mikor késõ délután hazaértem, már csak egy levél, s az õ illetve holmijának hûlt helye fogadott. Késõbb persze megpróbáltam megkeresni, de mikor elment, még javában dúlt a háború, így esélyem sem volt rá, hogy valaha is megtaláljam abban a veszettül örvénylõ Galaxisban. Soha többé nem hallottam róla.
A középiskolát is, hasonlóan az általános iskolai évekhez, kiváló eredményekkel produkáltam végül, amelyért külön dicséretet is kaptam, illetõlegesen az iskolától egy pecsétgyûrût, minthogy jó tanulóként, jó sportolóként öregbítettem az iskola hírnevét. A Coruscant-i Egyetem politológia szakán végeztem el felsõfokú tanulmányaimat, diplomámat azonban már akkor vehettem át a hivatalos ceremónián, mikor a Galaxist háború sújtotta. Ez az idõszak az életem mélypontja volt, melybõl bár sikeresen kilábaltam, a nyomait örökre magamon viselem. A hosszú ideje szinten tartott, galaktikus viszonylatokban forgalmat lebonyolító családi vállalat részvényei hihetetlen értékvesztésbe kezdtek, miután a szeparatisták a kereskedelmi cég konvojait állandó támadásokkal szabotálták, a fegyveres védelemre pedig idõvel minden vagyonunk felemésztõdött. Az utolsó hetekben apám már teljesen a téboly határára sodródott, nem tudta felfogni azt, hogy amin oly sokáig trónolt, és igazgatta eredményesen, azt most önhibáján kívül, egy olyan erõ teszi tönkre egyik napról a másikra, amely ellen nem tud védekezni, és segítségre mástól nem számíthat. Temérdek befektetõ lépett ki még idejében, akik megjósolták a vállalat bukását, és valamicske anyagi haszon megmentésén a csõdeljárás sem segített. Apám végül saját pisztolyával vetett véget életének, így vált a háború áldozatainak martalékává.
Drága jó édesanyám mindig is nagyon kötődött édesapámhoz, ketten hosszú éveket éltek le együtt, minden külső körülmény ellenére páratlanul összetartó házastársi kapcsolatban. Számomra mindig is példaértékű volt kettejük magatartása, ahogy az is, miképp családjuk irányába viseltettek. Sajnálatos módon anyám megbetegedett, és a betegsége olyannyira súlyos volt, hogy a diagnosztizálását követően alig néhány hónap alatt elvitte tőlem, a gyermekétől, tőlünk, a családtól. Szerelmem ekkoriban még kitartott mellettem, együtt vészeltük át ezt a számomra, és valamilyen úton-módon az ő számára is nehéz időszakot. Fájdalmamat nem akartam reá zúdítani, világéletemben türelmes embernek ismerhetett meg, aki erős, szilárd lábakon áll, és kizökkenthetetlen lelki középpontjából. Egyetlen egy lehetőségem volt arra, hogy kiüvöltsek a vakvilágba: minden érzésemet, gondolatomat kiírtam magamból. Magamhoz ragadtam egy adattáblát, amelyre begépelhettem soraimat. Áradtak belőlem a gondolatok, annyira magával ragadott a hév, a fájdalmam táplálta az ihletet, ami temérdek szép költeményt eredményezett.
"Soha sem tudhatom igazán, mi célja van mindennek,
Mely egy embert az élettől mindig s mindenkor elrettent.
Kegyetlen a sors, mikor utamat végleg kirója számomra,
Nincs értelme a harcnak, hisz a végén
a sors keze emeli poharát halálomra."
Mely egy embert az élettől mindig s mindenkor elrettent.
Kegyetlen a sors, mikor utamat végleg kirója számomra,
Nincs értelme a harcnak, hisz a végén
a sors keze emeli poharát halálomra."
Egy versszak a tengernyi közül, melyet nem véletlen emelek most ki. Bevallom, depresszió fenyegetett, melytől csak a szerelem mentett meg. Nem kárhoztattam magányra, így a vég elkerülhetett, de a sebeit még mindig magamon kell viselnem. Ez úgy hiszem, a sorokból ki is olvasható. Sokáig csupán negatív oldalát tudtam visszaköszönni tulajdon szavaimból. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért a felismerés: a szavak sohasem hordoznak konkrétumot magukban. Mindig azt látjuk, azt olvassuk ki belőlük, amit mi rákényszerítünk, belemagyarázunk, és elménk is ezt fogja felfogni. Ezt nevezik úgy, hogy gondolkodásmód, más szóval látásmód. Sajnos voltak napok, mikor átkoztam magam ezért a versszakért, ugyanis egy olvasó, aki szerette költeményeimet, és maga is súlyos letargiába zuhant, az öngyilkosság gondolatát olvasta ki üzenetemként. És ami a legszomorúbb, hogy ő ezt az utat is választotta. Ahogy tette azt édesapám is. Bírálatokat is kaptam, de amit egyszer kimondtam, vagy leírtam, amellett mindig is kiálltam, kiállok, és ki fogok állni. Máskülönben nem lennék hiteles ember. A szavaknak nálam jelentősége van, és ami a legfontosabb: ereje. Ez az erő bennem összpontosul. Ha szavaimnak nincs ereje, akkor gyönge vagyok magam is. Ez lesz pusztulásom napja. Tisztában vagyunk a ténnyel, hogy a halál az élet természetes része, így harcolni valóban nincs értelme ellene. Az életet élvezni kell, nem állandóan küzdeni az elkerülhetetlennel szemben. Aminek jönnie kell, az jönni is fog. De addig, amíg az embernek megadatik az élet, nincs más dolga, minthogy boldogan, szeretetben élje le életét, lehetőleg egy olyan ember oldalán, aki sohasem hagyja magára, s akkor is vele lesz, mikor mindenki más elfordul tőle.
Ekkoriban kezdtem el dolgozni mindmáig legnagyobb szabású, és legnagyobb sikert arató művemen, az Ítészek című bestseller regényköteten. Majd négy évig dolgoztam rajta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, több helyütt jelentős átdolgozásokkal. Először csak papírra vetett elképzelések, aztán vázlatszerű fejezetek, szereplők egyre inkább részletekbe menő megalkotása, majd ez a sok-sok részletecske kezdett összeállni egyetlen nagy egésszé. A történet fő szála már kezdetek kezdetén körvonalazódott a fejemben, de bizonyára efféle ötletekkel nem csak én vagyok tele: viszont én azon kevés tagot számláló kisebbségbe tartozom, akik meg is valósították elképzeléseiket. Nem egy fiatal tehetséggel találkoztam már, akik egymás között susmogtak, és mikor egyikőjük vette a bátorságot teszem azt egy egyetemi előadásom alkalmával, hogy négyszemközt kérdezzen, engem is lenyűgözött az a kreativitás, a fantáziadús tervek, amiket megosztott velem. Biztattam, hogy induljon el az úton, váltsa valóra az álmait, mindent, amit nekem elmondott, kezdje el megfogalmazni, higgye el, idővel kikerekedik majd. Azóta sem hallottam felőle, ami jellemző a nagy többségre. Vagyis majdnem mindenkire, tisztelet a kivételnek.
A klónháborúk lezárásához közeledvén lehetőséget kaptam arra, hogy belekóstoljak a sajtóorgánumok világába. Bár soha sem tanultam újságírást, mégis vonzott ez a szakma, ráadásul mint politológus, hamar kapva kaptak a friss munkaerőn a különböző politikai újságlapok, nem egyszer vendégeskedhettem szakértőként egy-egy holotelevíziós társaság műsorában is. Volt egy hetilap, amelynek címe A Galaxis utolsó órái vészjósló elnevezés volt. Alig valamivel Dooku gróf és a szeparatisták fegyveres konfliktusának kirobbantása előtt került forgalomba, nem meglepő módon a galaktikus politikai hadszíntérrel foglalkozott igencsak részletesen a háború alatt. Reális megközelítési módja, hiteles hírközlési rendszere okán hamar közkedveltté vált a lakosság körében. Egyetlen hátrányaként azt rótták fel, hogy nagy ritkán fellelhető volt benne a faji megkülönböztetés okán származtató fensőbbséges stílus, természetesen a humán faj javára. A háború vége felé ez az irányzék egyre erősebbé vált, hiszen a cenzúrázás egyre inkább kicsúszott a hivatalok kezéből. A Köztársaságnak nem volt ereje arra, hogy belső viszályaival foglalkozzon: csak hadseregét táplálta, azt küldte előre, hogy vessen véget a háborúnak egyszer s mindenkorra. Ekkoriban kezdett el az ázsióm növekedni, ennek a lapnak köszönhetően tettem szert hírnévre, és némi elismerésre először még szakmai berkekben.
Mikor a galaktikus vérontás befejeződött, az erőviszonyok jelentősen módosultak. A szeparatista mozgalom két fő vezéralakja, Dooku gróf és Grievous tábornok elesett, a szeparatisták ellen hajtóvadászat indult. Ahogy a Jedi Rend ellen is, akik államcsínyt kíséreltek meg. Ezt mondta akkor Palpatine főkancellár, vagy nevezzük inkább Palpatine Császárnak? Sohasem hittem igazán, hogy a világos oldali erőhasználók erre vetemednének, ismertem egyiküket, nem efféle népség voltak. De túlságosan belefolytak a politikába ahhoz, hogy annak áradata és az ezzel járó hátrányok magukkal sodorják őket a végzetük felé. Hibáztak, vállalniuk kellett az ezzel járó következményeket. A kérdés már csak az volt, milyen korszak köszönt ránk most ez után.
Az Első Galaktikus Birodalom számomra valóban a békét, és a biztonságot hozta el. Bár sohasem értettem egyet igazán az Új Rend elveivel, már amelyikkel persze, például az őrült fegyverkezéssel és Wilhuff Tarkin bődületes ostoba agyszüleményeivel, de ezek különösebben nem befolyásoltak engem ahhoz, hogy erélyesen szóljak fel a téma ellen. Bolond is lettem volna, hisz az együtt járt volna a biztos likvidálásommal, mint a rendszer ellensége. Na persze, csak burkoltan. Mikor a kedélyek viszonylag lecsillapodtak, a háborús utózengések elhaltak, s az emberek élete kezdett újra visszaállni a régi kerékvágásba, én is elõvettem régi álmaimat, hogy megvalósíthassam õket. Ennek értelmében a korábban említett újság szerkesztõségét, amely idõközben átalakult az úgy nevezett "A Galaxis hajnala" sajtóorgánummá, ott hagytam, noha lett volna lehetõségem tovább állni egy magasabb lépcsõfokra pályafutásom szempontjából. De nem, én úgy döntöttem, egy kicsit magányomba vonulok coruscanti legénylakásomba, amit az apámtól örökölt, vagyis inkább még idejében kimentett vagyonomból vásároltam. Itt áldoztam néhány teljes hónapot arra, hogy befejezzem a regényemet, és végre piacra dobhassam azt. Felkerestem a kiadókat, kihasználtam minden ismeretségemet, kapcsolatomat annak érdekében, hogy mihamarabb a könyvesboltok polcain láthassam viszont mûvemet. Mindez körülbelül az év õszének kezdetén történt. Újév elõtt egy-két héttel az álmom már is valósággá vált. Olyan gördülékenyen ment minden: a papírok elintézése, a cenzúrázáson való azonnali átsiklás, a sorozatgyártás, és még szép százalékot is tudtam megkaparintani a várható bevételekbõl. Az ellenõrzõk tetszését maradéktalanul elnyerte a mûvem, és biztos ami biztos, elõtte még egy-két kritikus barátom véleményét is kikértem annak függvényében, hogy vonatkoztassanak el barátságunktól: remek visszajelzéseket kaptam.
Az Ítészek tehát meghozta számomra az írói sikert Galaxis szerte. Ezt követõen több novella, további két regény, és verses kötet jelent meg a birodalmi érdekeltségû Rel'Hom Kiadónak és Nyomdának köszönhetõen. Legfõbb pártfogóim voltak a kezdetek kezdetén. A cég igazgatója, Mercan Rellion példának okáért anyagi támogatást is nyújtott számomra, amit sikeremet követõen természetesen azonnal visszafizettem neki. Áldozatkészségét, bátorítását, merthogy zöldfülûként nekem is szükségem volt rá, sohasem fogom tudni meghálálni neki. Nagy szomorúságot okoz nekem, hogy ma már nem lehet velünk. Jó barátom volt, és tragikus halála mélyen megrázta az írók és költõk társadalmi rétegét. Többek között õ indított el azon az úton, amelyet követve most ott vagyok, ahol.
Õ említette elõször egy gyönyörû bolygó nemrégiben történõ felfedezését itt, a fõvárostól nem messze. Hogy pontosan idézzem: "háborítatlan mûvészparadicsom, egy háborítatlan Galaxisban." Ideje korán utaztam el oda, ugyanis a mûvészvilágban gyorsan kezdett terjedni a híre ennek a különleges planétának. Ahogy megérkeztem, azonnal magával ragadott a bolygó természetes szépsége, a béke, és a nyugalom valóságos szigeteként hatott rám. Mindaddig azt hittem, Alderaan világa nem utánozható, de úgy látszott, tévedtem: Emerido-n új hazára találtam. Nagyon gyorsan intéztem el a költözést, a coruscanti lakásomtól azonban nem váltam meg: szerencsére már olyan szinten éltem, ahol egy ilyen luxus nem volt akadály, praktikum szempontjából pedig nem volt baj, ha két ingatlannal rendelkezett az ember. A tengerparton építkeztem, modern, minden igényt kielégítõ lakást húztak fel számomra.
Sikeres íróként
Magánéletemben az elkövetkezendõ egy-két évben jelentõs fordulatok következtek be. Elõször is, anyagi javaimat sikerült gyermekkoromat idézõ magaslatokba tornázni, azaz vagyonos emberré váltam, köszönhetõen annak, hogy rájöttem: értek a pénzhez. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, hirtelen támadt kreditjeimet nem tékozlom el, egyrészt félreteszek valamennyit biztos ami biztos, másrészt annyit élek fel, amennyi szükségleteimet fedezi, a harmadik részletet pedig befektetem. És ezt nem egyszer megléptem, minek köszönhetõen vagyonomat sikerült sokszorosára duzzasztanom. Másodsorban, az Emeridora a Birodalom is kivetette a hálóját, temérdek létesítmény és város épült itt. Tíz év alatt olyan hihetetlen demográfiai robbanás következett be a planétán, hogy magam is alig hittem a szememnek. Nekem szerencsém volt, mert olyan helyen építkeztem, amit háborítatlanul hagytak, és valószínû, ha csak nem akarják városbolygóvá emelni Emeridot, ez most már így is marad. Ennek köszönhetõen Emerido oktatása elõbb galaxis méretû távlatokban is az elsõk között tartatott számon, majd átvette a legszínvonalasabb intézmények megtisztelõ titulusát. Jómagamat is felkérték az egyik helyi egyetemen, hogy végzettségemre, és munkámra való tekintettel tartsak elõadásokat a diákok számára. Nem lehettem egyetemi tanár, hiszen a szükséges papírjaim hiányoztak, nem voltam se doktor, se professzor, se semmi. Egy egyszerû politológus, és népszerû, kedvelt író, költõ. Mindenesetre szerettem a fiatalsággal foglalkozni, úgy éreztem, engem is megfiatalítanak, s több régi szép emléket felelevenítettek bennem.
A yavini csata elõtt vagy tíz évvel ismerkedtem meg jelenlegi feleségemmel, csoda, vagy sem, de az egyetemen, amelyen én is "dolgoztam". Régi szerelmemet mai napig sem tudtam elfelejteni, de õ már csak egy múló emlék, egy régi seb, melyet örökös tapasz zár el, alatta beforratlan heggel. Az élet megadta nekem azt az ajándékot, hogy egy újabb csodálatos nõvel ismerkedhettem meg, egészen pontosan harminckét éves koromban. Õ három évvel volt fiatalabb nálam, mindketten vágytunk már egy nyugodt családi életre. Két gyermekünk született, mindketten húszévesek jelenleg, és egyetemi tanulmányaikat folytatják, több-kevesebb sikerrel.
Sikeres üzletemberként
Az Althara Konzorciumról röviden
Az Althara Konzorciumról röviden
Alapítva: Y.E. 7.
Alapítók:
- Lord Wenton Saper Cadriaan elnök
Tapani arisztokrata, a Cadriaan nemesi ház leszármazottja. Befolyásos ember volt az Elsõ Galaktikus Birodalom idején, korábban egyetemi professzorként dolgozott a Fõvárosban. Az Uralkodó kegyét elnyerve, és anyagi forrásait felhasználva költözhetett az elsõ üzletemberek között az Emeridora, s elsõként nyílott lehetõsége egy multinacionális vállalkozás beindítására, természetesen a kellõ hatalmi háttértámogatással. Mint az egyik legvagyonosabb üzletember, nagy hírnévnek örvend a magvilágokban, a vállalatot a kezdetektõl fogva õ vezeti, mellyel gyakorlatilag az Emerido kormányzójává vált.
- Cassin Pollard elnökhelyettes
Corellia világáról származású bankárcsalád sarja, a helyi bankfiókok egyik tulajdonosa volt, mígnem kreditjeit a birodalmi pályázatok, felhívások hatására be nem fektette az emerido-i vállalatok projektjébe. Jelentõs támogatója volt az Althara Konzorcium létrejöttének, és nagy szerepet vállalt a költségvetés állandó stabil lábakon álló biztosításában. Több tranzakciót is lebonyolított különbözõ bankvilágokkal, melynek során egyetlen célja a Birodalomnak történõ megfelelés, az az a cég számára elõnyös paktumok megkötése. Üzleti kapcsolatokat ápol többek között a Muun Bankárklánnal is. Nem rest törvénytelen módszerekhez folyamodni, ha a szükség úgy hozza.
- Morton Vervijck Moff
Az Emerido-t is magába foglaló politikai szektor akkori teljhatalmú ura volt a katonaként és politikusként sem túl nagy sikereket elért Vervijck, aki jobbára azért jutott el odáig, ahová, mert talpnyalásban verhetetlennek számított. A cég életében kevés szerepet vállalt, jobbára csak a részesedésébõl származó hasznot tette zsebre. Leginkább az Althara érdekeltségébe tartozó transzportokat védte katonailag, és az õ egységei látták el a cég komplexumainak felszíni védelmét is. A Császár halálát, és az Új Köztársaság kikiáltását követõen több más társához hasonlóan ugyanarra a sorsra jutott: felkutatták, és kivégezték.
Az Althara Konzorcium egy multinacionális vállalat, amelyet az Elsõ Galaktikus Birodalom vezetõségének utasítása, és elképzelései alapján hozták létre az Emerido felszínén történõ birodalmi hatalomátvételt követõen annak szigorú felügyelete mellett. Ekkoriban Johun Vanthree már a bolygón élte mindennapjait. A cég fõ profilja a nanotechnológia, illetve a kibernetika, külön gyártósorokkal, és fejlesztõlaborokkal. Jelentõs áttöréseket értek el fõleg utóbbi terén, elsõdleges felvásárló piacuk természetesen a közeli Coruscant, és egyéb fõbb birodalmi központok voltak. A társaság nagyüzemi termelésre és fejlesztésre rendezkedett be, ezt tükrözi hûen galaktikus térhódításuk, mikor is talpon tudtak maradni a birodalmi pénzcsapok elzárását követõen annak bukása után. Hozzávetõlegesen mintegy 964.000 fõt foglalkoztatnak a planéta teljes területén, állandó mûködéssel. Biztos gazdasági lábakon állnak, köszönhetõen Pollard elnökhelyettes folyamatos tevékenységének, és a vállalat igazgatójának, Cadriannak hathatós vezetõi munkálkodásának.
Johun az egyetemi esztendejei alatt ismerkedett meg egy teljesen véletlen alkalommal a tapani báróval, mikor is az együttmûködési megállapodásról szóló tárgyalásra érkezett az egyetemi intézmény igazgatójához. Cadriaan késõbb élénken érdeklõdött az író, politológus szolgálatai iránt, ráadásul azt is megtudta, hogy a férfinak több sikeres befektetése volt a múltban, amelynek fényûzõ életét is köszönheti. Ennek köszönhetõen vált a vállalatóriás politikai szaktanácsadójává, amelynek értelmében legfõbb feladata a vállalatpolitika megtervezése, és a kitûzött célok teljesítése volt. Emerido ekkoriban még nem képviseltette magát a Birodalmi Szenátusban, ugyanis annak szerepe egyrészt teljesen jelentéktelen volt, másrészt a birodalmi felsõbb vezetõség nem szerette volna felhívni a figyelmet a bolygón mûködõ üzemekre. Maga Vanthree sem lepõdött meg igazán, mikor munkáját alaposan lekorlátozták: nagy részében azt kellett és úgy kellett tennie a dolgát, ahogy azt felülrõl parancsba kapta. Persze lehetõsége volt rá, hogy ellent mondjon a kapott fõnöki utasításoknak, de azzal alighanem életét sodorta volna veszélybe.
Az Althara Konzorcium elsõ évtizedében szinte csak és kizárólag a Birodalmi Hadsereg technikáit látta el újdonságokkal, folyamatos frissítésekkel, különbözõ eszközökkel, vagy épp tápegységekkel, processzorokkal, rendszerekkel, a sor szinte végeláthatatlan. A bolygó lakosságának növekedésével, mikor is megjelent a munkás osztály, az úgynevezett ipari réteg, ezzel arányosan nõtt a cég foglalkoztatottjainak számra is. A birodalmiak nem feltétlen támogatták a túlzott robotikát, így amirõl úgy ítélték meg, hogy humanoid munkaerõ is el tudja végezni hasonló módon, mint például egy droidagy vezérelte berendezés, úgy nem voltak restek embereket alkalmazni. Gyáraikat természetesen a legmodernebb eszközökkel szerelték fel, amely jelentõsen megkönnyítette a munkavégzést, egyúttal a termelést is jelentõsen megnövelte.
Az Új Köztársaság létrejöttét követõen az erõviszonyok merõben más helyzetet festettek fel, mint korábban, így az emerido-i vállalat vezetõségének is lépnie kellett, ha csak nem akarták elveszíteni pozíciójukat a piacon. Minthogy a birodalmi támogatottságot leszámítva semmiféle bûnt nem követtek el, s a köztársasági demokrácia színre lépését követõen sebtiben váltottak üzleti irányvonalukon: a hadsereg személyében ugyan elveszítették legfõbb partnerüket, ugyanakkor ez lehetõséget is biztosított számukra abból a szempontból, hogy minden birodalmi kötõdésükkel szakítsanak, és úgymond átnyargaljanak a civil fogyasztás igényeinek kielégítésére. Így juthattak el arra a szintre, hogy a belsõ mag és magvilágok, illetve távolabbi rendszerek számára is meghatározó gyártóvá, fejlesztõvé váltak.
Mindez a folyamat arra az eredményre vezetett, hogy Emerido befolyásos planétává vált az Új Köztársaság berkein belül, hisz természetesen azonnal csatlakozott hozzá. A Szenátus újjászervezését követõen mint köztársasági tagbolygó, az Emerido is meghívást kapott a galaktikus politikai hadszíntérre, s mint a legnagyobb cég, a döntéshozatallal rendelkezõ Althara Konzorcium vezetõsége választotta ki a képviseletükre legmegfelelõbbnek jelölt személyt, mely nem más lett, mint a multit hosszú-hosszú évek óta támogató, és segítõ hozzáértõ illetõ, Johun Vanthree.