Tsamor Len
Dec 12, 2009 12:02:14 GMT 1
Post by Tsamor Len on Dec 12, 2009 12:02:14 GMT 1
Név: Tsamor Len
Faj: Ember (humán)
Kor: 29 éves
Születési Bolygó: Taygeta
Nem: Férfi
Funkciók: Taygeta képviselője, herceg, az Önvédelmi Erő ezredese
Felszerelés: több díszegyenruha, néhány öltöny, kisebb tárgyak (adatlap, komlink, kreditchipek, ruhák), egy lakosztály a Republica 500-ban, egy suhanó, egy sugárvető
Külső megjelenés: 176 centi magas, rövid fekete haj, vékony, de izmos testalkat. Többek kifejezetten jóképűnek tartják. Testtartása egyenese, katonás, és a járása is olyan. Szinte mindig ezredesi díszegyenruháját viseli.
Jellem/személyiség: Tsamor ízig-vérig intrikus politikus. Társaságban általában hallgat, és figyel, és csak akkor szólal meg, ha muszáj vagy ha tudja, hogy megszólalásával nem fog ellenségeket szerezni. Őszintén csak nagyon bizalmas, családi körben beszél, bár ha érdekei fűződnek hozzá, akkor szemrebbenés nélkül hazudik itt is. Csendessége miatt sokan bölcs embernek tartják, ezért szívesen barátkoznak is vele. Tsamor pedig ezeket a barátokat szívesen használja fel céljai eléréséhez. Összességében elmondható, hogy ő egy igazán racionális ember, akit az érzelmei sosem befolyásolnak. Különösen vonzódik a hadsereghez, hiszen kiskora óta sok időt töltött a katonák körében. Ezenkívül rajong a külsőségekért, ezt a hatalom természetes velejárójának tekinti.
Előtörténet:
1.)A nép leveti rabláncait
A százados nyugodtan üldögélt kikötői irodájában, és az asztalára pakolt aktákat nézte át, majd pecsételte le.
~ Az űrkikötő az egyetlen jelentős ilyen létesítmény volt a bolygón, és megtartása elemi fontosságút. Több mint tízezer katonát vontak össze a környéken, és most ők ellenőriztek minden ki- és bejövő forgalmat. Szerencsére azokat az átkozott robotokat nem engedték be ide, így viszonylag nyugodtan elvegetálhattak itt mindnyájan, szabotálva a kiadott rendelkezéseket. ~
A százados elmosolyodott a saját gondolatára, majd egy újabb aktát vett elő, és ásított egy kiadósat. Nehéz ám ez a passzív ellenállás. Az ajtót hirtelen a főhadnagya törte fel, aki egyben bizalmi emberének is számított.
- Uram! Jöjjön kérem, gondok vannak! – kiáltotta szinte , és a hangján érezni lehetett a kétségbeesést. Kalád Len százados felkapta a pisztolytáskáját, és sietősen a beosztottja után indult. A lépések visszhangoztak a szinte teljesen üres folyosón. Úgy tűnik minden ember a baj forrásának megszemlélésére indult. Pár perc alatt értek oda, folyamatosan szaporázva a lépéseiket, és a végén szinte már futottak. A főbejárat elé érkeztek, ahol már hatalmas tömeg verődött össze. Kint emberek végeláthatatlan tömege várakozott. Be akartak jutni az űrkikötő épületébe.
- Ezek nem a közeli tüntetésről jöttek ki? – kérdezte valaki a mellettük álló társától. A kint állók elgyötörtek voltak, de nem törték meg őket. Szemükben ugyanaz a tűz égett, mintha a városban tüntettek volna. Többen véreztek is, és néhányukat csak hordágyon tudták idehozni. A százados, és hűséges főhadnagya, Akela Arekson, közelebb húzódtak a bejárathoz. A következő pillanatban futott be a kikötőkomplexum vezetője, egy hájas, és meghunyászkodó nemes, dandártábornoki rangban.
- Minden bejáratot eltorlaszolni! Ezek a haza árulói, és ide be nem teszik a lábukat!- kiáltotta idegesítő vinnyogó hangon, ami egyúttal idegességéről is árulkodott. – És valaki szóljon ki nekik, hogy kotródjanak innen!
- Uram, engedje meg – szólalt meg váratlanul Kalád, és magát is meglepte ezzel a közbeavatkozással. – De ezek a honfitársaink és testvéreink.
- Ha ennyire kedveli őket, kidobatom magát hozzájuk! – ordította, miközben széles gesztusokat tett. Kalád arca azonnal pulykavörös lett, és maga sem vette észre, hogy keze máris a pisztolytáskájára fonódott. A következő pillanatban, szinte önkívületben, kapta elő a sugárvetőjét, és a dandártábornokra emelte. Az ettől falfehérré vált, és ha lehet, még idegesebben kezdett remegni. A testőrei persze résen voltak, és máris tucatnyi fegyver szegeződött vissza rá. Ám túl késő volt. A nemzeti érzelmű kiskatonák a százados oldalára álltak, és minden lehetséges fegyvert a kis csapatra emeltek, fenyegetően. Kalád intett a fegyverével, majd megszólalt:
- Azt hiszem, uram – nyomta meg a szót gúnyosan. – Az ön parancsnoklásának itt vége. Hazaárulás miatt azonnal megfosztom minden rangjától, és ideiglenesen átveszem az irányítást.
Az emberek éljenzésben, és tapsban törtek ki, ketten pedig a főbejárathoz futottak, és kinyitották azt, amelyen keresztül aztán behömpölygött a tüntetők tömege. Megkezdődött a Kronstadt-i lázadás.
Kalád Len százados az irányítóteremben állt, és a taktikai kijelzőt figyelte. Mindenütt piros rombuszok közeledtek a kikötőkomplexumhoz. Szerencsére a tenger hathatós védelmet nyújtott, így a védelmet elég volt négy átkelőhelyre koncentrálni. A harcot azonban nem csak a kijelzőn lehetett érzékelni. Hol távolabb, hol pedig jóval közelebb lehetett hallani a becsapódó gránátok és robbanó lövedékek szimfóniáját, amelyhez aláfestő zenét –igen stílusosan– lézerfegyverek adták.
- Uram, egy újabb Mikrobi páncélos zászlóalj tűnt fel északon! – szólalt meg az egyik lázasan dolgozó kommunikációs tiszt.
- Az ottaniaknak még elég páncéltörő rakétájuk kell, hogy legyen – gondolkozott hangosan. – De azért irányítsák oda az 5-12-es ütegek zárótüzét.
A kommunikációs tiszt nyugtázta a parancsot, és ismét lázasan kezdte osztogatni a parancsokat. A százados mellett legalább egy tucat, hasonló rangú katona állt, és többen a kommunikációs pultok között járkáltak. Ők mind fiatal, helyi születésűek voltak, míg a feletteseik a megbízhatatlan, nemzetidegen nemesség köréből kerültek ki.
- Kalád – szólalt meg az egyikük barátilag, miközben láthatóan elgondolkozva nézte a Holotérképet.– De szerintem ilyen tempóban Kronstadt nem tartható sokáig.
- Pedig alig egy napja lázadtunk fel – mondta kicsit lemondóan egy másik társa.– És ezek a mocskos gépek máris mindenüket bevetik.
- Igen – folytatta tovább a gondolatot egy harmadik.– Talán ha elhagynánk Kronstadtot, és partizánként harcolnánk…
- Innen hova vonulhatnánk vissza? – kérdezte Kalád csendesen, és elgondolkozva.–Be vagyunk kerítve.
Csend borult a kis társaságra, és csak a csata, illetve a hangos jelentések, és parancsnok zavartak bele az összképbe. Néhányan igen csüggedtek voltak. Azt hitték a nép készen áll, és csak szikrát várja, hogy felkeljen a megszállók ellen. A csendes letargiát az egyik kommunikációs tiszt boldog, örömteljes kiáltása zavarta meg. A férfinak remegett a hangja a megkönnyebbüléstől, és ezért ismét el kellett mondania az üzenetet, hogy megértsék.
- Fellázadt az egész bolygó! Forrong a Taygeta! Testvéreim, kitört a forradalom!
A leghiggadtabb emberek is osztoztak a többiekkel az egyszerre kitörő lelkesedésben. Igen, most már minden jóra fordul.
Az utcákon ünneplő tömeg hullámzott, a romos házakat virágfüzérekkel ékesítették fel, és mindenhol ki volt tűzve a nemzeti lobogó. A tömeget a rendőrség próbálta visszatartani attól nehogy elsodorják a bevonuló katonákat. Az egész bolygó ünnepelt, ugyanis egyszerre szabadultak meg béklyóiktól: legyőzték a szeparatistákat, és megszabadultak a korrupt, élősdi elittől. Néhol kevésbé előnyös dolgokat lehetett látni, így a fákról lelógó nemeseket, és palotaőröket, akiket a dühös tömeg gyakran megvert, és néhol önbíráskodással kivégzett. A főutca egyik gyönyörű fáján például fel lehetett fedezni az oly gyűlölt külügyminisztert, akit mindenki hibásnak tartott a döntésért.
Kalád örült a győzelemnek, de honfitársai nevében is szégyellte magát azért, amit itt műveltek. Isten óvjon a csőcseléktől – jutott eszébe egy könyvben olvasott gondolat. Most értette meg, hogy mire gondolhatott az író, amikor ezt beleírta a szövegbe. A tömeg őt is ünnepelte, mint a forradalom életre hívóját, és mint a preatoria-i rajtaütés hősét. Az ottani gyártókapacitás elvesztése olyan nagy csapás volt, hogy a helyi szeparatista erők nem tudták azt kiheverni. Az éljenzésben még osztozott egy olyan erő is, amely csak a fináléban tűnt fel, ám segítségük nélkül még eltartott volna egy jó darabig a harc, és sokkal több halott lett volna. Ők voltak a klónok. A helyiek között vonultak, és két jedi vezette őket. Ők méltóságteljesen vonultak köpenyeikben, ügyet sem vetve az éljenző tömegre. Kalád, társaival egyetemben félelemmel vegyes tisztelettel nézett rájuk. Ők voltak valami nagyobb képviselő itt, talán a Rendé. Azé a Rendé, amelyet az egész Galaxisban helyre kell állítani. A hosszú díszmenet az egykori Parlamenti Palotához érkezett, amely egyedüli épületként maradt épen az egész városban. Az emberek szinte körültáncolták az épületet, úgy várva őket, mint a messiásokat szokás. Kalád megállt a Palota bejárata előtt, integetett egy sort, majd tiszttársaival együtt sétált be az épületbe. A hadsereg katonái már elfoglalták a helyüket az épületben, és vártak rájuk. A főfolyosón pedig ott tartózkodott több tíz ember, akiknek egyik fele szakadt és elnyűtt volt, míg a másik felükön látszott, hogy jobb körülmények között éltek.
- Üdvözöljük Önöket, drága tiszt urak! – mosolygott rájuk az egyikük, a díszesebben öltözöttek közül. A tisztek visszamosolyogtak. A nemesi ellenállás egyik tagja volt.
Mellette egy sokkal szakadozottabb ember is állt, kissé hiányos fogsorral. Kalád végigmérte az embert, és felismerte benne a függetlenségi harc egy másik vezetőjét. Ő volt a városi ellenállás egyik szervezője, akit a szeparatisták elfogtak, és többször megkínoztak. Most a Parlament tagja.
- Ő a legnagyobb ellenfeled a választáson. – súgta a fülébe Arekson.
- Én nem akarok király lenni! – súgta vissza neki Kalád.
A Parlament némileg megrongált üléstermében hosszas viták után emelkedett fel a helyéről a Parlament Elnöke. Már egy hónap is eltelt a felszabadítás után, ám az országban még mindig nem volt teljes rend. Az elnök emelkedett hangon olvasni kezdett:
- A titkos szavazás alapján népünket Kalád Len vezeti tovább a megkezdett úton!
A kijelentést hatalmas, viharzó taps követette, és a sorokban mindenki talpra ugrott, közben erőteljesen ordítva és ünnepelve. Egy valaki nem állt csak fel: a megválasztott. Arcán ráadásul nagy meglepetés is tükröződött. Valamit súgott a mellette ülő Arekson-nak, majd ahogy a taps elült, ő maga feltápászkodott, és beszélni kezdett.
- Jó uraim! Én magam többször is kifejtettem már, hogy nem kívánok király lenni. Nem azért fogtam annak idején fegyvert, hogy később egy elorzott trónra ülhessek. Engem csak a nép függetlensége érdekelt, és most, hogy ez teljesült, úgy érzem mindent elértem, amit kívántam.
A képviselők elcsendesedtek, ám állva maradtak. Furcsán hatott számukra, hogy bár elég nagy előnnyel nyert, mégsem kívánja a kezébe venni az állam irányítását. A helyzetre megoldás egy váratlan helyről érkezett. Beszédre emelkedett Arekson tanácsos.
- Képviselőtársaim. Amennyiben Len úr nem szeretne élni a királyi címmel, úgy azt gondolom, hogy nem is szabad ezt ráerőltetni. Éppen ezért javaslom, hogy töröljük el a királyi címet!
- Úgy legyen! – szavazott a Parlament közfelkiáltással. A hangorkán betöltötte az akusztikus helyet, és még magát Kaládot is fellelkesítette.
- Ezek után javaslom, válasszuk meg Kalád Len-t öt évre kormányzónak!
- Igen! – üvöltöttek ismét együtt a képviselők. Kalád halványan elmosolyodott. A kezeit az asztalon támasztotta meg.
- Amennyiben ennyire kívánnak a nép képviselői erre a pozícióra, úgy… elfogadom azt.
A tapsvihar betöltötte a termet, és a képviselők csakugyan kitettek magukért: szinte véresre tapsolták tenyereiket. Kalád katonaként nem szerette a politikát, ám most örömmel fürdött a népszerűségben.
Én, Kalád Len, Taygeta megválasztott kormányzója, esküszöm az Alkotmányra, hogy a Taygetához és a Birodalomhoz hű leszek, törvényeit és helybenhagyott szokásait megtartom, és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét megvédem, és mindent megteszek, amit a Haza javára és dicsőségére igazságosan megtehetek. Isten engem úgy segéljen![/i]
2.)Zavaros évek
Tsamor lassan ballagott haza a középiskolából. Annak ellenére, hogy a család magas pozíciókat töltött be, senkivel sem kivételeztek. Hiszen annak idején az ő nagybátyja megfogadta: „törvényeit és helybenhagyott szokásait megtartom, és másokkal is megtartatom…”. Azóta ezeket az elveket vallotta, és remekül irányította a bolygót. Felvirágzóban volt az ipar, a politikai helyzet nyugodt volt, és mindenki boldogan élt.
Tsamor lelke mélyén büszke volt arra, hogy ebből a családból származik, ám nyilvánosan nem dicsekedett vele. A háta mögé pillantott. Egy gyatrán álcázott testőr követte, és ez határozottan zavarta. Tizennyolc éves volt, és még mindig úgy vigyáztak rá, mintha egy gyerek lett volna. A főutcán át vezető út viszont most nyugodt volt. Túlságosan nyugodt.
Ez a csend azonban nem a jóleső fajta volt, érezni lehetett rajta, hogy egy vihar fogja követni. Ami a legváratlanabbul tört rá a bolygó lakóira. A környező épületekből az utcákra rohantak az emberek, és ünnepelni kezdtek. Siklók repültek végig a spontán összeverődött tömeg felett, és hatalmas hangszórók hirdették diadalmasan:
- A Császár, az elnyomás jelképe meghalt Endoron! – zengte a híreket egy gyűlölködő, ám egyúttal diadalmas hang. A tömeg üvöltött a mámortól, és a kirendelt rendőrök nem tudták visszaszorítani az embertömeget. Tsamor érezte, ahogy a testőre egészen közel jön hozzá. A keze pedig a kabátja alatt volt, és sugárfegyverét markolta.
- Idióta – súgta Tsamor. – Ha itt lövöldözni kezd, akkor ezek meglincselnek minket.
- Akkor mit tegyek? – kérdezte a férfi bizonytalanul.
- Vegyüljön! – mondta úgy szinte, mint parancsot. Az ügynök bólintott, és kivette a kezét a kabátja alól. A földön néhány elszórt zászló hevert. Felkaptak egyet-egyet, és üvöltözve vonultak a tömeggel együtt.
- Vesszen a diktatúra! – kiabálták a többiekkel együtt. – Abcúg, abcúg!
A tömegben ekkor még mindenféle ember ott volt: emberek, nonhumánok, munkások és középosztálybeliek, férfiak és nők, demokraták és legitimisták, értelmiségiek és lumpen elemek.
- Ez hamarosan csak a rendbontók forradalma lesz – gondolta a fiú két ordítás között a testőrének. Ekkor még senki sem sejthette, hogy a próféta szólt belőle.
- Arra! – mutatott az egyik mellékutcára. A sodródó, hullámzó, lassan már önálló életet élő tömegen keresztülvágták magukat, és hamarosan az egyik nyugodt mellékutcába érkeztek. A sarokról még figyelhették, ahogy a rendőröket elsodorják a tüntetők. Tsamor egy része örült a forradalomnak, hiszen az ilyen esemény mindig a fiatalok hatalomra jutásával végződik. Ám ami itt folyt, az csak önámítás volt. Ez a sok különböző származású és világnézetű ember csak azért verődött össze, mert felfogták, hogy egy történelmi pillanat részesei, és sokan nem tudták hogyan cselekedjenek egy ilyen esetében. Ezért sodródtak az árral.
- Üdvözöljük magunk között a Reichstadt-i Forradalmi Diákbizottság legújabb tagját: Tsamor Len elvtársat! – konferálta fel a legújabb tagot a Bizottság vezetője. A több száz tag tapsolt, és többen felálltak. Valaki megkérdezte a tömegben: ha már a Len család is velünk, akkor ki ellenünk? Tsamor a pódiumra sétált, és a hangosító készülékhez lépett.
- Először is szeretnék minden összegyűltet üdvözölni. Nagyon nagy öröm a számomra, hogy Taygeta fiataljai elsöprik útjukból a gerontokrácia urait. Remélem bolygónk fel fog virágozni!
A beszéd rövid volt, és lényegre törő, konkrétumok nélkül. Ennek is megvolt a maga előzménye: majdnem sikerült elmenekülniük a tüntetés helyszínéről, amikor egy csapat tüntető jött velük szembe. Sajnos egyikük ráismert, és úgy döntött, hogy elköveti a maga forradalmi tettét. Szerencsére Tsamor agya gyorsan kapcsolt, meglengette a zászlóját, és a forradalom jelszavait kiabálta a feldühödött férfinak. Így lett hát a rendszer hívéből egy-kettőre forradalmár. Ez egyébként remek tapasztalat volt neki, és sokat tanult ezen keresztül az emberek befolyásolhatóságáról. És persze a hazugságok előnyeiről.
Ezután az eset után azonban sajnálatos módon gyűlésről gyűlésre rángatták, ahol ehhez hasonló beszédeket kellett mondania. A testőre is végig mellette maradt, azonban az új forradalmi kormány (mert már így nevezte magát egy hataloméhes klikk) pedig fél tucat nonhumán őrt is adott mellé, akik naphosszat figyelemmel kísérték, ha elhagyta a számára kijelölt szállást. Ezen a gyűlésen hidegzuhanyként érte a hír:
- Megölték a kormányzót!
A jelenlévők csillogó szemekkel kezdtek tapsolni. Nem, ez lehetetlen… Pont azt lövik le, aki a leghívebben szolgálta a népét? Aki akár magának a Császárnak is ellentmondott, ha a népet kellett védeni? Hiszen nem elérte, hogy elmozdítsák a helyéről azt a birodalmi sorhajókapitányt, aki a rasszizmusával odáig ment el, hogy agyonvert egy helyi állampolgárságú rodiánt? Nem védte hát ő a népet, tekintet nélkül arra, hogy milyen származásúak?
Tsamor azonban nem hullatott egy könnyet sem. Mosolygott, és a lelke mélyén egy dühös hang üvöltötte: Én mától ellenforradalmár lettem. Az első felindulás után pedig hozzálátott, hogy bosszúját sikeresen véghezvigye.
- Jó napot kívánok kedves nézőink! – mosolygott bele a kamerába egy twi’lek csinos hölgy. A háttérben a főváros épületei látszódtak, amelyeknek egy része mostanra már kiégett. – Élőben jelentkezek a Taygeta bolygóról, amely a napokban szabadult fel a Birodalom uralma alól. A nép bizonyította szándékát, hogy a Köztársaság egyetlen igaz eszméjéhez csatlakozzon. Az itteni helyzetről szeretném kérdezni Tsamor Len külügyi államtitkárt.
- Üdvözlöm, Miss Aalya. Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen nagy figyelmet fordítanak egy eldugott kis bolygóra.
- Kérem, ne szerénykedjen. De akkor térjünk is a tárgyra: mik a bolygó további céljai?
- Célunk a demokratizálás, és a fiatal gondolatok megvalósítása. A Galaxis többi népével is harmóniára törekszünk.
- Remek látni, hogy alig vették át a hatalmat, máris munkához látnak.
- Igen, mindnyájunkat fűt a tettvágy.
- Hogyan kívánják ezeket a célokat megvalósítani?
- Ha az eszközökre gondol, akkor természetesen csak olyanokkal, amelyek másokat nem korlátoznak. Ha a gazdasági háttérre, akkor arról sajnos nem nyilatkozhatom.
- Értem. Nagyon köszönöm a válaszait, és az idejét.
- Ugyan, én köszönöm.
133 nap telt a híressé vált interjú óta. Tsamor fiatalsága ellenére államtitkár lett, és rövid időn belül külügyi tapasztalatokat is szerzett. Rangjánál fogva hozzáférhetett ehhez-ahhoz, amit maradéktalanul el is juttatott a Nemzeti Hadsereghez. A nemzetiek is megértették szorult helyzetét, és körülbelül házi őrizetét, így a hivatalos újságok Tsamor-t nem szidalmazták, sőt még a nevét sem említették sehol. Tsamor idegesen az ablakhoz sétált. A főváros környékén már hallani lehetett a harc zaját, pedig arra a szigetre, ahol Reichstadt épült, még egyetlenegy nemzeti katona se tette be a lábát. A lázadók utolsó kétségbeesett ékei próbálták tartani az ingatag arcvonalat, ám bárki számára egyértelművé válhatott, hogy ezt a háborút a konzervatív erők nyerték. A lakosság kezdeti egysége gyorsan megbomlott, és az Önvédelmi Erő kiképzett katonái könnyedén lesöpörték a térképről a köztársasági kormány gyatra seregét, amely főleg a békés lakosok terrorizálásához értett. A „dicsőséges forradalomból” gyorsan a lumpen elemek tobzódása lett.
Egy halk kopogás zavarta meg a gondolkodásban. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett rajta az azóta mellette lévő testőre, Athin Mattac. Annak idején idegesítőnek gondolta a jelenlétét, most azonban úgy gondolta, hogy aranyat ér az, hogy őt is elhurcolták vele együtt. Az új urak ugyanis megtartották a palota kiszolgáló személyzetét, akik között Athin-nak több barátja is volt. Csak bólintott egyet, mire Tsamor rögtön tudta, mi a helyzet. A pincében fogságba vetett legalább százötven ember hamarosan kiszabadul. Ők főleg az előző palotaőrség tagjai, így gond nélkül legyűrik ezeket az alantas lényeket. A következő pillanatban felpattant az ajtó, és az egyik őre, egy tradoshan lépett be. Kezében sugárvető volt, és gyanakodva pillantott végig rajtuk.
- Mit csináltok? Nagy a mozgás…
- Kiutat keresünk innen – hazudott Tsamor szemrebbenés nélkül. – Már van is egy jegyünk az evakuáló hajókra.
- Ha visztek, nem szólok – vágta rá a tradoshan gondolkodás nélkül. Tsamor sem habozott, és előhúzott egy adattáblát, és egyik kezével előre nyújtotta. Másikat viszont továbbra is a ruhája alatt tartotta, ám ez elkerülte az életét féltő lény életét. Gondolkodás nélkül elindult, lentebb engedve a fegyverét. Végzetes hiba volt. Amikor közelebb ért, és egyik kezével megragadta az adattáblát, Tsamor előkapta a lézerfegyverét, és közvetlen közelről fejbe lőtte a tradoshant. Annak még megdöbbeni sem volt ideje, és agyveleje máris a szőnyegen landolt. Az élettelen test pedig egy bábuként esett össze. Tsamor életében először ölt, ám nem érzett lelkiismeret furdalást. A következő pillanatban a palotában elszabadult a pokol. A csendben felfegyverkező foglyok most indították meg a támadásukat. Tsamor kisietett a szoba ajtaján, testőre pedig a nyomában lihegett. A főfolyosóra viszonylag hamar kiértek. Több halott feküdt a vörös színű szőnyegen, a többiek kezüket magasra emelve álltak egy csomóban. Tucatnyi fegyveres állt az ajtóban.
- Uram, jelentem, a Palota feletti uralmat átvettük! – fordult Tsamor felé az egyik idősebb palotaőr.
- Remek. Törjék be az ajtót – mutatott a Parlament felé vezető hatalmas ajtóra. Annak idején úgy alakították ki a Palotát, hogy a Parlament, a Nemesi Tanács és a Kormányzó dolgozószobája lehallgatás biztos legyen. Ennek része volt a hangszigetelt falak használta. Ez az óvatosság megbosszulta magát. A Parlament főbejárata, az összes többi menekülési útvonallal egyetemben berobbant, ám ez inkább csak azt eredményezte, hogy az ajtók kinyíltak, ugyanis igyekeztek kevés robbanóanyagot használni. A palotaőrök minden irányból behatoltak a terembe, és elfoglalták a helyüket. Fél perc múlva mozdulni sem lehetett. Az egyik csapat az elnöki pódiumhoz sietett, és a Parlament Elnökét szó szerint lelökdösték a helyéről. Tsamor Len katonák gyűrűjében indult el az emelvény felé. A Köztársaság itteni napjai véget értek. A fővárost még meg lehet kímélni a harcoktól, és így ez az újjáépítés alapja lehet. Tsamor lassan elérte a pódiumot, és beszélni kezdett…
3.)Konszolidáció
„[…]
A 133 véres napot még két év zavaros időszak követte. Így is ragadt rá erre a korszakra a Zavaros évek jelző. Ami utána jött, az a bolygó helyzetének konszolidációjának az időszaka volt. A Nemzeti Hadsereg közvetlen katonai kormányzásba kezdett, és egészen a demokratizálódásig statárium volt érvényben. A jogtalanul elkobzott vagyonokat visszaszolgáltatták, a legyilkolt vagy börtönbe vetett embereket vagy családjukat kárpótolták, az elpusztított városokat sietve újjáépítették. Erős állami kontrolra volt szükség a gazdaság terén, hogy az ehhez szükséges pénzügyi hátteret előteremtsék. Ennek egy jelentős részét úgy teremtették elő, hogy a köztársasági őrjöngésben résztvevők vagyonát elkobozták. A felelősök egy része meg is úszta ennyivel, vagy pár év börtönnel. Ám a főkolomposok esetében a katonai kormány példát statuált: összesen körülbelül 1500 embert végeztek ki ebben az időben.
Ez azonban jelentősen eltörpült amellett a szám mellett, amelyet Taygeta az úgynevezett köztársasági demokrácia idején elszenvedett. A legoptimistább becslések is hárommillióra teszik az áldozatok számát, ezek közül másfél millió egyszerű civil volt, akinek mindössze annyi bűnük volt, hogy tudásukkal és erejükkel a Birodalom-párti rendszert támogatták.
A Konszolidációnak rengeteg problémával kellett szembenéznie. Többek között sok millió hajléktalan volt, körülbelül kétszer ennyi munkanélküli, akinek a munkahelye a polgárháború martalékává vált, az élelemkészlet csak pár hónapra volt elég, a Nemzeti Hadsereg pedig több helyen önbíráskodásba kezdett.
Az áldatlan állapotok közül az első kettőt, mint fentebb említettük, könnyedén felszámolták azáltal, hogy a bolygó teljes pénzügyi bevételét az újjáépítésre fordították. Ez sok helyen a bolygó szépülésével is járt, mivel a régi építésű épületek helyét, modern, szép épületek foglalták el, amelyek a turizmus fejlődéséhez is hozzájárultak. A többi probléma megoldása azonban már embert próbáló feladat volt, de a Nemzeti Hadsereg ezeket is úgy intézte el, mintha egy szakértő kormány állt volna a bolygó élén.
[…]
A Konszolidációs időszak végén a Nemzeti Hadsereg ismét összehívta a Nemesi Tanácsot, amely már két éve nem ült össze. A Tanács tagjai megalkották az új Alkotmányt, és többek között Apartheid gróf rendszerét is bevezették. Ezt követte a Kormányzó megválasztása, amelynél a Len-családra esett ismét a választás, hiszen ők már többször bizonyítottak. Norin Len-re, Kalád Len Kormányzó legfiatalabb testvérére esett a választás. Ő az Alkotmány szellemében azonnal kiírta a választásokat, így a bolygó szép leckét mutatott a diktatúráról kiabáló köztársaságiaknak.
[…]"
(Részlet Tsamor Len diplomamunkájából)
4.)A csatlakozás a Köztársasághoz
Tsamor Len egyenes háttal, díszegyenruhájában feszítve és fejcsóválva lépett ki a tárgyalóteremből. Ez a csóválás egyszerre volt lemondó és rosszalló. Az őt kísérő emberek, mint ahogy ő, egy szót sem szóltak. Tsamornak amúgy is szokása volt a csendes meghúzódás, a többieknek pedig éppenséggel nem volt sok okuk a történtekről beszélni. Ez a mostani tárgyalás azt jelenti, hogy a Taygeta külpolitikailag teljesen elszigetelődött. A környéken már minden bolygó a Köztársaság tagja volt, kivéve a Leuna-t. Úgy tűnik Webb Elnök is beadta a derekát a köztársasági és a szomszédos agitációnak. Ebből pedig az következik, hogy a Taygeta lesz a követkő, amely kénytelen majd behódolni. Ez semmi jót nem ígért a jövőre nézve. 11 éve sikeresen kívül maradtak a Köztársaságon, a Császár és az Apartheid gróf által lefektetett úton járva.
A teljes csend ezúttal zavarta Tsamor-t is. Miért nem beszél legalább valamelyikük? Akár a testőrparancsnoka Athin Mattac, vagy a katonai attasé Arvis Arekson? Vagy bárki… Legalább az elterelné a gondolatait arról, hogy kénytelenek lesznek az ördöggel üzletelni. Tsamor teste teljesen elnehezedett a gondolatra. Köztársasági tagság… De ahogy belegondolt, máris más szemmel nézte a dolgot. Elvégre a Szenátus egy gyenge intézmény, amely nem szól bele a tagok belpolitikájába, és nincs ereje, hogy a saját jogszabályait megtartassa. Sőt, a kiskapuk kihasználásával nem is emelhetnek ellenük még panaszt sem. Ráadásul mindez a politikai elszigetelődés véget érésével jár, és a befektetőket is vonzani fogja az, hogy a bolygó stabil mind bel-, mind külpolitikában. Továbbá a Birodalom-párti rendszerek sokaságát is bekényszerítették az elszigetelődés veszélyével a Köztársaságba, így egy esetleges restauráció sem lehetetlen. Igen, a csatlakozás a Köztársasághoz csak előnyökkel járhat. És már előre sejtette, ki fogja a szenátusi követ szerepét kapni. Hiszen egyedül csak neki vannak köztársasági kapcsolatai a Taygetán, még házi fogságban lévő államtitkár korából. Mire a követség szállítóhajója felemelkedett, Tsamor máris a teljes tervet kidolgozta magában.
Üdvözlöm kedves nézőinket! Önök a HoloNet 3-as csatorna híreit nézik. Újabb tizenöt bolygó csatlakozott a Köztársasághoz. A csatlakozási papír aláírására Coruscanton került sor, a Szenátus különtermében. A küldötteket Mon Mothma, a főkancellár fogadta. – a kamera a csatlakozó bolygók küldötteit mutatja, mind díszes öltönyökben állnak ott. Ráközelít az egyikük arcára, aki sokak számár ismerősnek tűnik egy évekkel ezelőtt interjúból. - Most pedig következzenek további híreink…